Kilenc - egy szomorú nap és a Chojun Textile & Quilt Art Museum

A Secret Gardenban előző nap elfogyasztott angol reggelin felbuzdulva otthon készítettem magamnak angol reggelit. A kávézóban a reggeli finom volt, de nem akartam naponta több ezer W-t költeni erre. Időközben megtaláltam az Appleban a serpenyőt is, a kisboltban vettem tojást (3.500 W/10 db), bacont és szeletelt kenyeret. Sajnos ez is édes volt, így a lekvár annyira nem hiányzott.

A fotóról még egy lényegi információt le lehet olvasni: a koreai ember praktikus, így ezt a szokást én is átvettem. A WC-papír itt nem más, mint egy tekercs általános papír. A funkciója attól függ, hol használjuk. Ha a konyhában, akkor kéztörlő és/vagy szalvéta.

A reggeli után elindultam, hogy az életem árán is, de megtaláljam a ChojunTextile & Quilt Art múzeumot. A metrón ismét egy megrázó élményben volt részen. Az ilyen események azok, amelyeket nem tudok megszokni, bármennyiszer találkozok vele. Tudom, hogy mindenhol vannak szegények és elesettek és azzal is tisztában vagyok, hogy nem tudom mindenkinek a problémáját megoldani, de a szociális érzékenységemet, sőt, inkább a lelkiismeretemet bántja.

Szóval kinyílt az ajtó - a szerelvények teljes hosszában átjárhatók -, és a szomszéd kocsiból egy idős házaspár érkezett. Elöl az asszony, a vállát fogva követte a férje. A néni gyönyörű, tiszta hangon énekelt, és egy kis piros műanyag tálat rázogatott. Vakok voltak mindketten. Nagyon megindító látvány volt, könny szökött a szemembe. A szöuliak fel sem néztek... Egy ülő középkorú férfi rám nézett, látta, hogy törölgettem a szememet, majd zavartan lehajtotta a fejét. Nem fotóztam le őket, mert nagyon szégyelltem magam, hogy nem tudok adni nekik egy kis pénzt. Összesen csak 10.000 W volt nálam, egy címletben, és az kellett a metrókártya feltöltésére.

A kis közjáték után a szokásos úton mentem és már harmadjára - pedig nem is akartam - keresztülvágtam a Namdaemun piacon.

Nagyjából tudtam, merre menjek. Orsi tanácsára letöltöttem egy jó kis GPS alapú alkalmazást, Seoul City Guide-t. Ajánlom mindenkinek, a világ sok nagyvárosáról elérhető térkép. Nevezetességek, fontos helyek és információkat tartalmaz a program, és a saját helyek is elmenthetők benne. Kicsit olyan, mint a Harry Potterben a Tekergők Térképe. A kis utcák nem voltak rajta, de az irányt azért mutatta.

Néha azért kérdezősködtem, kifejezetten környékbeli emberektől, de nyilván ritkán járnak ide, mert nem tudták, hol a múzeum. A legviccesebb az volt, amikor 27 m-re voltam az objektumtól, de nem láttam a fától az erdőt... kisebb csődület is támadt, összejöttek vagy öten, hogy segítsenek. Végül egy idősebb nő annyit mondott, hogy á, quilt? Nevetett és mondta, hogy 이것... ott álltunk majdnem előtte, még posztamens is volt. Ezen aztán jót nevettünk, majd sűrű 감사합니다-zással elbúcsúztam.

A múzeum kicsi volt, de szép textileket láttam. Kicsit borsos árú, 8000 W volt a belépő, de ezért kaptam egy csomó prospektust, meg könyvet és a múzeumos hölgy kérés nélkül készített rólam pár fotót. Bár nem voltak túl jók a fényviszonyok, de engem ez nem akadályozott meg abban, hogy képeket készítsek, melyek ebben az albumban megnézhetők némi magyarázattal.

Más útvonalon mentem vissza a metróállomásig, és megtapasztaltam, milyen dimbes-dombos Szöul. Egy kis kávézó teraszán ittam egy cafe lattet (커피라떼), amit koreaiul rendeltem és közben megírtam az aktuális Facebook posztomat .

Ebéd után kaptam otthonról egy hírt, ami teljesen letaglózott. Egy kolléganőm gyilkosság áldozata lett. Az értelmetlen és erőszakos haláleset miatt nagyon rossz kedvem lett, nem is volt kedvem a betervezett esti programhoz, így csak elindultam és csellengtem céltalanul.

Úgy gondoltam, ha már úgyis rosszul végződött ez a nap, próbálom valamivel feldobni a kedvem. Először arra gondoltam, iszok egy kis sojut (서주), hogy átvegyem a koreai stílust. Rengeteget isznak itt az emberek, elég lehangolóak az elegánsnak tűnő öltönyös fickók, amikor tömény alkoholszagot árasztva haladnak el mellettem. Sokan nem is azért isznak, mert szeretik, hanem ez itt egyfajta társadalmi elvárás. Közösen inni a főnökkel munkaidő után, ez a csapatépítés egyik módja. Hogy ne lógj ki a közösségből, innod kell, amíg a főnök iszik. Nos, ezt a szokást nem akarom átvenni.

Szojuivás helyett  aztán inkább egy újabb kihívásra vállalkoztam, megküzdeni a bankautomatával. Igaz, majdnem mindenhol lehet kártyával fizetni, de készpénzre is szükségem volt időnként.  Még otthon letöltöttem a MasterCard ATM hunter nevű alkalmazását (nagyon jó kis app), amelynek segítségével találtam a közelben egy olyan helyet, ahol tudom ezt a kártyát használni. Valójában egyszer már megnéztem az automatát, de olyan sok menüpontot láttam, hogy nem mertem használni, féltem, hogy elnyeli a kártyámat.

Ezen az estén azonban – „már minden mindegy alapon” - megpróbálkoztam vele. Persze elsőre nem ment simán, mert a négy gépből sikerült azt kiválasztanom, amelyik nekem nem volt jó. "Sorry" mondta a gép, és visszaadta a kártyát. A második ATM-nél azonban sikerrel jártam, és pénzt is adott. Mondanom sem kell, hogy a pénz még nem volt a kezemben, amikor megkaptam a sms-t, hogy megterhelték a számlámat.  Annak örültem, hogy egy újabb kihívást sikerült teljesíteni. Persze ez nem akkora dolog, mint mondjuk felmenni a Himalájára vagy átkelni a sivatagon, de a magamfajta botcsinálta kalandornak ez is pont elég volt.

Végigsétáltam még az Insadongon, aztán hazaérkeztem. Igazán nem vidított fel semmi. Ez egy szomorú péntek este lett, az első szomorú estém itt Szöulban. De nem Szöul miatt...