Elérkezett a 4 óra, megérkezett az idegenvezető
a szokásos csinos hanbokban és szalmakalapban. Sokszor láttam, hogy az emberek
az utcán, ha nincs ernyőjük, és nagyon süt a nap, akár a telefonjukkal is
takarják az arcukat - mondjuk a tepsifonokkal lehet is - mert itt a fehér bőr a
divat. Nem ide tartozik, de megemlítem, hogy rengeteg telefontok bolt van.
Gondoltam, veszek egy koreai cukiságot magamnak szuvenírként a telefonomra.
Bementem az egyik üzletbe, az eladó fiú rögtön kérdezte "IPhone?"
Mondtam nem, Samsung... végre ki tudom mondani koreaiul is, mert a márka magyar
kiejtését itt nem értik. Ah, mondta a fiú és mutatta, hol találom. Aztán
elővettem a telefonomat, a fiú sokáig nézte, majd mosolygott, hogy Koreában nem
is kapok ilyen kicsi tokot. Nagyon nézte az én S3 minimet, mert még nem is
látott ilyet. Ez 삼성? kérdezte, és én ékes koreai nyelven mondtam, hogy 데...
Visszatérve a Jongmyora... (종묘)
megnéztem. Kevésbé
attraktív, mint ahol korábban jártam, inkább spirituális hely, de a
térszerkezet és az egész hely összességében igazán lenyűgöző. Nem véletlen,
hogy ez a konfuciánus szentély 1995 óta az UNESCO Világörökség része. Nem volt
idő bámészkodni, mert a vezetővel végigrohantuk az egészet. Már bánom, hogy nem
szombaton mentem, egyedül, akkor ácsoroghattam volna, amennyit akarok. Sokat
nem írok róla, inkább képeket mutatok. Több információ a Wikipédián található.
"Szerencsésen" feltörte a cipő a lábam délután. Szerencsés vagyok,
mert most először, mióta itt vagyok, így hazamentem. A ruhák a tetőn megszáradtak,
elpakoltam, vacsoráztam és elindultam egy kicsit a szöuli éjszakába.
A 3-as metróval 28 percet utaztam Oksu (옥수멱) megállóig
és onnan sétáltam el a Han folyóig (한강). Nem volt
különösebb célom, de gondoltam, tisztább egy kicsit a levegő. Egész nap fájt a
fejem, nem véletlen, hogy Szöulban is sokan maszkban járnak. Elsősorban a
motoros-robogós kiszállítók, de elég sok gyalogos is, részben, hogy óvják az
arcukat a napfénytől részben pedig a nagyvárosi levegő miatt. Azért nem olyan
vészes, mint Orsi elmondása szerint Shanghaiban. Én soha nem éreztem a
fullasztó szmogot, pedig vidéki lány vagyok.
Szóval kiszálltam a metróból Oksu megállónál és csak álltam...
Persze otthon megnéztem, hogy a 3. kijárathoz kell mennem, és azt is tudtam,
hogy a folyó nincs mindjárt a lépcső alján. Térképet persze nem hoztam
magammal, mert kissé elbizakodottá tett az a tény, hogy már nem tévedek el. De
vártam volna valami táblát, hogy Han folyó arra, mondjuk kis kék nyilacskákkal
és a víz jelével, de nem találtam ilyet. Rövid ténfergés után elindultam egy
irányba, és egyszer csak felbukkant egy híd. Ebből arra következtettem, hogy
alatta a folyó van, és ez volt a helyes megfejtés! Most már tudom, hogy a
Hannam hídnál jártam (한남대교).
Hát itt zaklik az élet! Rögtön egy szabadtéri kondizóhellyel találkoztam
a híd alatt, kerékpárút sok biciklissel, egy kölcsönző is, de az most zárva volt,
tekintettel arra, hogy már elmúlt este 10 óra.
Leültem egy padra, mert zeneszót hallottam. Egy szaxofonos játszott
itt édes-bús dallamokat. Nem klasszikus utcazenész volt, mert behúzódott az
árnyékba, azt hiszem, nem szerepelni akart, hanem csak a zene miatt játszott.
Míg hallgattam a zenét, a tabletemen pötyögtem az aktuális
Facebook-posztot, amikor a mögöttem lévő kosárpályára megérkezett egy csapat
kisiskolás, 11-12 évesek talán, és játszani kezdtek. A szaxofonos is abbahagyta
a játékot, a gyerekek zaja amúgy is elnyomta a zenét én meg elindultam haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése