2014. május 16., péntek

Kilenc - egy szomorú nap és a Chojun Textile & Quilt Art Museum

A Secret Gardenban előző nap elfogyasztott angol reggelin felbuzdulva otthon készítettem magamnak angol reggelit. A kávézóban a reggeli finom volt, de nem akartam naponta több ezer W-t költeni erre. Időközben megtaláltam az Appleban a serpenyőt is, a kisboltban vettem tojást (3.500 W/10 db), bacont és szeletelt kenyeret. Sajnos ez is édes volt, így a lekvár annyira nem hiányzott.
A fotóról még egy lényegi információt le lehet olvasni: a koreai ember praktikus, így ezt a szokást én is átvettem. A WC-papír itt nem más, mint egy tekercs általános papír. A funkciója attól függ, hol használjuk. Ha a konyhában, akkor kéztörlő és/vagy szalvéta.


A reggeli után elindultam, hogy az életem árán is, de megtaláljam a ChojunTextile & Quilt Art múzeumot. A metrón ismét egy megrázó élményben volt részen. Az ilyen események azok, amelyeket nem tudok megszokni, bármennyiszer találkozok vele. Tudom, hogy mindenhol vannak szegények és elesettek és azzal is tisztában vagyok, hogy nem tudom mindenkinek a problémáját megoldani, de a szociális érzékenységemet, sőt, inkább a lelkiismeretemet bántja.
Szóval kinyílt az ajtó - a szerelvények teljes hosszában átjárhatók -, és a szomszéd kocsiból egy idős házaspár érkezett. Elöl az asszony, a vállát fogva követte a férje. A néni gyönyörű, tiszta hangon énekelt, és egy kis piros műanyag tálat rázogatott. Vakok voltak mindketten. Nagyon megindító látvány volt, könny szökött a szemembe. A szöuliak fel sem néztek... Egy ülő középkorú férfi rám nézett, látta, hogy törölgettem a szememet, majd zavartan lehajtotta a fejét. Nem fotóztam le őket, mert nagyon szégyelltem magam, hogy nem tudok adni nekik egy kis pénzt. Összesen csak 10.000 W volt nálam, egy címletben, és az kellett a metrókártya feltöltésére.

A kis közjáték után a szokásos úton mentem és már harmadjára - pedig nem is akartam - keresztülvágtam a Namdaemun piacon.
Nagyjából tudtam, merre menjek. Orsi tanácsára letöltöttem egy jó kis GPS alapú alkalmazást, Seoul City Guide-t. Ajánlom mindenkinek, a világ sok nagyvárosáról elérhető térkép. Nevezetességek, fontos helyek és információkat tartalmaz a program, és a saját helyek is elmenthetők benne. Kicsit olyan, mint a Harry Potterben a Tekergők Térképe. A kis utcák nem voltak rajta, de az irányt azért mutatta.
Néha azért kérdezősködtem, kifejezetten környékbeli emberektől, de nyilván ritkán járnak ide, mert nem tudták, hol a múzeum. A legviccesebb az volt, amikor 27 m-re voltam az objektumtól, de nem láttam a fától az erdőt... kisebb csődület is támadt, összejöttek vagy öten, hogy segítsenek. Végül egy idősebb nő annyit mondott, hogy á, quilt? Nevetett és mondta, hogy 이것... ott álltunk majdnem előtte, még posztamens is volt. Ezen aztán jót nevettünk, majd sűrű 감사합니다-zással elbúcsúztam.
A múzeum kicsi volt, de szép textileket láttam. Kicsit borsos árú, 8000 W volt a belépő, de ezért kaptam egy csomó prospektust, meg könyvet és a múzeumos hölgy kérés nélkül készített rólam pár fotót. Bár nem voltak túl jók a fényviszonyok, de engem ez nem akadályozott meg abban, hogy képeket készítsek, melyek ebben az albumban megnézhetők némi magyarázattal.





Más útvonalon mentem vissza a metróállomásig, és megtapasztaltam, milyen dimbes-dombos Szöul. Egy kis kávézó teraszán ittam egy cafe lattet (커피라떼), amit koreaiul rendeltem és közben megírtam az aktuális Facebook posztomat .

Ebéd után kaptam otthonról egy hírt, ami teljesen letaglózott. Egy kolléganőm gyilkosság áldozata lett. Az értelmetlen és erőszakos haláleset miatt nagyon rossz kedvem lett, nem is volt kedvem a betervezett esti programhoz, így csak elindultam és csellengtem céltalanul.
Úgy gondoltam, ha már úgyis rosszul végződött ez a nap, próbálom valamivel feldobni a kedvem. Először arra gondoltam, iszok egy kis sojut (서주), hogy átvegyem a koreai stílust. Rengeteget isznak itt az emberek, elég lehangolóak az elegánsnak tűnő öltönyös fickók, amikor tömény alkoholszagot árasztva haladnak el mellettem. Sokan nem is azért isznak, mert szeretik, hanem ez itt egyfajta társadalmi elvárás. Közösen inni a főnökkel munkaidő után, ez a csapatépítés egyik módja. Hogy ne lógj ki a közösségből, innod kell, amíg a főnök iszik. Nos, ezt a szokást nem akarom átvenni.
Szojuivás helyett  aztán inkább egy újabb kihívásra vállalkoztam, megküzdeni a bankautomatával. Igaz, majdnem mindenhol lehet kártyával fizetni, de készpénzre is szükségem volt időnként.  Még otthon letöltöttem a MasterCard ATM hunter nevű alkalmazását (nagyon jó kis app), amelynek segítségével találtam a közelben egy olyan helyet, ahol tudom ezt a kártyát használni. Valójában egyszer már megnéztem az automatát, de olyan sok menüpontot láttam, hogy nem mertem használni, féltem, hogy elnyeli a kártyámat.
Ezen az estén azonban – „már minden mindegy alapon” - megpróbálkoztam vele. Persze elsőre nem ment simán, mert a négy gépből sikerült azt kiválasztanom, amelyik nekem nem volt jó. "Sorry" mondta a gép, és visszaadta a kártyát. A második ATM-nél azonban sikerrel jártam, és pénzt is adott. Mondanom sem kell, hogy a pénz még nem volt a kezemben, amikor megkaptam a sms-t, hogy megterhelték a számlámat.  Annak örültem, hogy egy újabb kihívást sikerült teljesíteni. Persze ez nem akkora dolog, mint mondjuk felmenni a Himalájára vagy átkelni a sivatagon, de a magamfajta botcsinálta kalandornak ez is pont elég volt.

Végigsétáltam még az Insadongon, aztán hazaérkeztem. Igazán nem vidított fel semmi. Ez egy szomorú péntek este lett, az első szomorú estém itt Szöulban. De nem Szöul miatt...

2014. május 15., csütörtök

Nyolcadik nap - Cheonggyecheon (청계천) és Nagy Sejong király múzeuma (세종대왕)

Még a hetedik nap estéjén találtam egy pici kávézót a közelben, ahol angol reggelit adnak. El is mentem oda, de zárva volt, így aztán a szemben lévő Secret Garden kávézóban reggeliztem.
Rántotta, sült bacon, vajas pirítós és lekvár... Sajnos a pirítós itt is édeskés volt, megsóztam a tulaj megrökönyödésére, és a lekvár... inkább nem beszélnék róla. Nekem, aki köztudottan lekvárfüggő, hatalmas csalódás volt. Valójában nem is az európai reggeli hiányzott, itthon sem eszek ilyesmit reggel, csak inkább a sós íz volt az, amire vágytam.
Reggeli után felszálltam az 1-es metróra. Míg várakoztunk a szerelvényre, beszélgettem egy úrral angolul. A beszélgetés a szokásos módon – ő szólított meg – indult azzal, hogy honnan jöttem. Megtudtam, hogy Európa sok országában járt már, a lánya Hong-Kongban él, 5 éves az unokája. Megmutatta a családi képet is. Érdeklődött, hogy Magyarországon beszélünk-e oroszul, és említette az 56-os forradalmat. Miután mondtam, hogy németül beszélek inkább, egy koreais "Guten Morgennel" válaszolt. További jó utat kívánt és elbúcsúzott, mert én a City Hallig mentem, ő előttem leszállt.
A terv az volt, hogy megnézem a Sungnyemun kaput (숭레문), majd elmegyek a piacon keresztül a pachwork múzeumba. Közben jó sokat keringtem, hogy megtaláljam kedves varrós társamnak, Évinek a csatornafedelet, amiről a kultúra quiltek sorozatban egy képet készített. Textiles ösztöntől vezérelve sikerrel jártam, de később aztán rájöttem, hogy ez nem is az a fedél volt. Évi az általa készített képre még zebrát – úgy értem gyalogátkelőhelyet is varrt -, de itt más volt a környezet. A következő piaci látogatáson végül rábukkantam, keresés nélkül is.

Megtaláltam a múzeumhoz vezető utat is nagyjából, de addigra már erősen vérzett a lábam, így visszametróztam a szálláshelyemre. Otthon teleragasztottam a lábam egy csomó ragtapasszal és próbálgattam, hogy melyik cipőmben tudok hosszabb távokat gyalogolni. Sajnos számomra nincs kényelmes cipő, a 10 éves széttaposott is tud sérülést okozni…
Kései ebéd gyanánt megettem a már kedvenccé vált instant rament és elindultam, hogy a közelben lévő dolgokat nézem meg.
Végigsétáltam a Cheonggyecheon (청계천) végéig, pontosabban az elejéig, csak visszafelé mentem. Azt hiszem, többek között az ilyen helyek miatt élhető város Szöul. Területe alig nagyobb Budapestnél, viszont 10 millióan laknak benne, a wikipédia szerint. Ha az ember nem boltokat és bevásárlóközpontokat akar látogatni, akkor nincs nagy zsúfoltság. A patakparton üldögéltem egy kicsit, mert erős szél fújt délután, de kellemesen sütött a nap. 




Hely volt bőven, mert a koreaiak a hidak alatt az árnyékban ücsörögtek. Többnyire csókolózó iskolások... A Spring című szobornál várakoztam egy kicsit, mert felvonultak a rendőrök és valami újabb demonstráció miatt. Elég sokszor demonstráltak a felelősök és a kormány ellen is a kompkatasztrófa miatt. Így van ez, ha valami baj történik, az embereknek eszébe jut az összes hibás intézkedés, vagy nem intézkedés, ami miatt korábban hallgattak.



Elsétáltam a Nagy Sejong király (세종대왕) emlékműig. A szobor talapzata alatt egy múzeum van. Az valami csodálatos volt! Sok fotót készítettem, a Facebookon külön albumot szenteltem Sejongnak, aki hangul írás atyja volt. Korábban sokat olvastam erről a királyról, neki is köszönhető a koreai nyelv iránti érdeklődésem, többek közt. Egy koreai történelmi sorozat, a Mélygyökerű fa (Deep Rooted Tree/뿌리깊은 나무) szól erről. Elég jól mutatja be a kort, az írás megalkotásának körülményeit, leszámítva persze a romantikus szálat, ami - gondolom kitaláció - és csak a népszerűség növelése miatt került a filmbe.








A múzeumot az itt szokásos módon profi módon alakították ki. Minden, az építészeti tér, a kiállítás-szervezés, a technika, a többnyelvű prospektusok, a látvány, az installációk és az interaktivitás egy célt szolgál: a gyerek és felnőtt látogatók ne unatkozzanak, a lehető legtöbb ismerethez jussanak szórakoztató módon szép és érdekes környezetben.
A múzeum ingyenesen látogatható.

Mire kijöttem a múzeumból már rámesteledett, közben a demonstráció is megkezdődött, közös imával, majd levetítették a balesetben meghalt gyerekek fotóit. Mind életvidám fiatal, akik még csak most kezdték az életüket. Nagyon megrázó volt, el is jöttem onnan...

A folyóparton sétáltam vissza a szállásomra, így ért véget számomra ez a mai tartalmas nap.



2014. május 14., szerda

A hetedik nap - laza program és bejutási kísérlet a Jongmyoba

Délelőtt újraéltem a kollégista létet...
Az a helyzet hogy éjjel itt mindig nehezen alszom el, csak akkor sikerül, amikor már túl fáradt vagyok. Lehet, hogy ez még az időeltolódás hatása, de az is lehet, hogy a szomszédos kocsmazaj miatt. Otthon az ilyesmi egyáltalán nem zavart, igaz, csendes környéken lakunk. A következmény az lett, hogy másnap reggel majdnem 9-ig aludtam.
Az eredeti terv az volt, hogy Sanghaiba viszem a mosnivalót és Orsinál mosok, erősítve ezzel is a nemzetközi kapcsolatokat.  Arról nem is beszélve, hogy a kínai mosodák világhírűek és megfelelő fellengzőséggel el is lehet mesélni:  „Sanghaiban mosatok…” , de az utazás elmaradása miatt a mosást nem halaszthattam már tovább. Ez a hetedik nap megfelelő volt erre, szép idő, napsütés. meleg. Szinte tökéletes... Talán kárpótlás az égiektől, hogy Szöulban maradtam. Néztem az időjárás-jelentést a telefonomon, Sanghaiban esett az eső, nyilván a hiányom miatt sírt az ég is. Szegény Orsika..
Szóval a délelőttöt házimunkának szenteltem. A mosóhelyiségben csak nagyon nagy mosógépek voltak, így a kevés ruhámat kézzel kimostam és a filmekből is ismert jellegű tetőn kiteregettem. (Koreai filmrajongóknak egy megjegyzés: a ruhataposás a lavórban elmaradt, több okból is. Nem volt lavór és nem volt partner sem, aki elkapott volna, ha megcsúszok a vizes ruhán).
Tető az Apple felett

És a kilátás a tetőről

A mosás előtt azonban még reggeliztem. Próbáltam valami európai jellegű ételt varázsolni, mert nekem a leves reggelire akkor még nem jött be, ezért a boltban, ahová rendszeresen járok, vettem lapos zsemleféle valamit meg egy kis felvágottat (csak egyféle volt, csomagolt). A péksütin rajta volt, hogy kenyérpirítóba is jó, így gondoltam a reggelim tea, felvágott és pirítós lesz.... a pirításig simán ment minden, de aztán beleharaptam. És a végén csokis kenyeret ettem felvágottal. Azt hiszem, nem  fogok rászokni!

Amint végeztem a házimunkával összeszedtem magam és elindultam a Jongmyoba. Gyalog, természetesen. Egyrészt, mert az ingyen van és lehet nézelődni, másrészt mert csak 10 percre volt is a szállásomtól.
Megtaláltam könnyedén a bejáratot, jegyet is vettem 1000 -ért. Szombat kivételével csak vezetéssel látogatható a park.  A pénztáros hölgy mondta, hogy angol vezetés csak 4-kor lesz, nem is akart jegyet adni, de mivel ragaszkodtam hozzá, végül elvette a pénzt és megkaptam a jegyet. Gondoltam, csatlakozok egy , de itt rend van és be sem engedtek. A jegyszedő bácsi mondta, hogy du. 4-kor mehetek csak be és kész!
Még maradt egy órám, amit a közeli parkban töltöttem. Idős férfiak üldögéltek mindenfelé, got és koreai sakkot (장기) játszottak, meg ettek, természetesen. Koreában minden az evés körül forog...
És aztán zenét hallottam, épp egy gyűlés közepébe csöppentem. Azt tapasztaltam, itt szeretik az ilyen rendezvényeket. Talán a közösségformáló ereje miatt, talán azért, mert az amúgy merev és szabályok közé szorított koreai társadalomban itt legalább kieresztik a gőzt. Én is kaptam egy szórólapot, így kiderült, miről is van szó.

Pont a rendezvény végére értem oda, amikor a műsorközlő mondta, hogy vége és akkor kávét meg süteményt adtak az időseknek. A székeket összepakolták majd következett egy másik rendezvény. Az emberek ekkor matracokat kaptak, arra ültek körben és egy szónok nagyon sokat, de nagyon lelkesen beszélt. Mindig ismételgette: ? Aztán hosszan megválaszolta a saját kérdéseit. A zenés érdekesebb volt számomra.

A hetedik nap - a Jongmyo (종묘) és a Han folyó (한강)


Elérkezett a 4 óra, megérkezett az idegenvezető a szokásos csinos hanbokban és szalmakalapban. Sokszor láttam, hogy az emberek az utcán, ha nincs ernyőjük, és nagyon süt a nap, akár a telefonjukkal is takarják az arcukat - mondjuk a tepsifonokkal lehet is - mert itt a fehér bőr a divat. Nem ide tartozik, de megemlítem, hogy rengeteg telefontok bolt van. Gondoltam, veszek egy koreai cukiságot magamnak szuvenírként a telefonomra. Bementem az egyik üzletbe, az eladó fiú rögtön kérdezte "IPhone?" Mondtam nem, Samsung... végre ki tudom mondani koreaiul is, mert a márka magyar kiejtését itt nem értik. Ah, mondta a fiú és mutatta, hol találom. Aztán elővettem a telefonomat, a fiú sokáig nézte, majd mosolygott, hogy Koreában nem is kapok ilyen kicsi tokot. Nagyon nézte az én S3 minimet, mert még nem is látott ilyet. Ez 삼성? kérdezte, és én ékes koreai nyelven mondtam, hogy 데...

Visszatérve a Jongmyora... () megnéztem. Kevésbé attraktív, mint ahol korábban jártam, inkább spirituális hely, de a térszerkezet és az egész hely összességében igazán lenyűgöző. Nem véletlen, hogy ez a konfuciánus szentély 1995 óta az UNESCO Világörökség része. Nem volt idő bámészkodni, mert a vezetővel végigrohantuk az egészet. Már bánom, hogy nem szombaton mentem, egyedül, akkor ácsoroghattam volna, amennyit akarok. Sokat nem írok róla, inkább képeket mutatok. Több információ a Wikipédián található.










"Szerencsésen" feltörte a cipő a lábam délután. Szerencsés vagyok, mert most először, mióta itt vagyok, így hazamentem. A ruhák a tetőn megszáradtak, elpakoltam, vacsoráztam és elindultam egy kicsit a szöuli éjszakába.
A 3-as metróval 28 percet utaztam Oksu (옥수멱) megállóig és onnan sétáltam el a Han folyóig (한강). Nem volt különösebb célom, de gondoltam, tisztább egy kicsit a levegő. Egész nap fájt a fejem, nem véletlen, hogy Szöulban is sokan maszkban járnak. Elsősorban a motoros-robogós kiszállítók, de elég sok gyalogos is, részben, hogy óvják az arcukat a napfénytől részben pedig a nagyvárosi levegő miatt. Azért nem olyan vészes, mint Orsi elmondása szerint Shanghaiban. Én soha nem éreztem a fullasztó szmogot, pedig vidéki lány vagyok.


Szóval kiszálltam a metróból Oksu megállónál és csak álltam... Persze otthon megnéztem, hogy a 3. kijárathoz kell mennem, és azt is tudtam, hogy a folyó nincs mindjárt a lépcső alján. Térképet persze nem hoztam magammal, mert kissé elbizakodottá tett az a tény, hogy már nem tévedek el. De vártam volna valami táblát, hogy Han folyó arra, mondjuk kis kék nyilacskákkal és a víz jelével, de nem találtam ilyet. Rövid ténfergés után elindultam egy irányba, és egyszer csak felbukkant egy híd. Ebből arra következtettem, hogy alatta a folyó van, és ez volt a helyes megfejtés!  Most már tudom, hogy a Hannam hídnál jártam (한남대교).
Hát itt zaklik az élet! Rögtön egy szabadtéri kondizóhellyel találkoztam a híd alatt, kerékpárút sok biciklissel, egy kölcsönző is, de az most zárva volt, tekintettel arra, hogy már elmúlt este 10 óra.
Leültem egy padra, mert zeneszót hallottam. Egy szaxofonos játszott itt édes-bús dallamokat. Nem klasszikus utcazenész volt, mert behúzódott az árnyékba, azt hiszem, nem szerepelni akart, hanem csak a zene miatt játszott.




Míg hallgattam a zenét, a tabletemen pötyögtem az aktuális Facebook-posztot, amikor a mögöttem lévő kosárpályára megérkezett egy csapat kisiskolás, 11-12 évesek talán, és játszani kezdtek. A szaxofonos is abbahagyta a játékot, a gyerekek zaja amúgy is elnyomta a zenét én meg elindultam haza.



2014. május 13., kedd

Hatodik nap - Bye, bye Shanghai....


Az első hiba, amit elkövettem az előkészítés során.... mégsem utaztam Sanghaiba! Kormánytisztviselőként szövegértésből, joszabályértelmezésből megbuktam. Kellett volna vízumot vennem, mert a 72 óra vízummentesség csak tranzitutasként vehető igénybe. Jó sokat buktam az ügyön, szállás, repjegy... a kihagyott élményről nem is beszélve. Az első gondolatom az volt, hogy megyek, keresek egy kardot és beledőlök. De aztán ezt az ötletet elvetettem, reméltem, hogy az előttem lévő két hét kárpótol majd. Így utólag tudom már, hogy jól döntöttem.
A nagy csalódás után még sokáig az Incheon reptéren maradtam még. Tanácstalan voltam, különben sem szeretem, ha a dolgok nem az akaratom szerint alakulnak. Most azonban nem hibáztathattam senkit, csak saját magamat. Kihasználtam tehát a reptéri ingyen wifit és Orsival legalább egy órát beszéltünk Skype-on.  Kicsit sírtunk, jó lett volna találkozni és én is hiányoztam a gyereknek.  Megmutattam neki, milyen csokikat vittem volna otthonról és ő is megmutatta, mit küldött volna haza az ismerősöknek.
Annyi értelme volt az egésznek, hogy jól begyakoroltam a reptérre metrózást, meg azt, hol és hogyan kell becsekkolni. Mikor Jejura megyek, erre nyilván nem lesz szükségem, mert a gépem a Gimpóról megy, de jó lesz ez az ismeret hazafelé is, ami hamarosan itt lesz (te jó ég, már majdnem eltelt egy hét!), nehogy a végén még itt ragadjak Dél-Koreában…
A reptéri kalandomhoz egy kis kiegészítés... nem tudom eléggé megköszönni Verának, mennyit segített azzal, hogy hetente egyszer elviselte az angolórákon a bénázásomat 3 hónapon keresztül és a 0 szintről eljuttatott oda, hogy még vitatkozni is tudtam reptéri személyzettel. Persze ez nem javított a helyzetemen, a gépre nem engedtek fel, de így utólag visszatekintve pozitív élmény volt. Olyan mondatok és szavak is eszembe jutottak a vészhelyzetben, amiről nem is tudtam, hogy tudom! E helyről ajánlom mindenkinek, ne féljen megszólalni külföldön idegen nyelven, még akkor sem, ha a tudása minimális. Aki akarja megérti, és a nyelvhelyességgel, nyelvtannal csak mi foglalkozunk itthon, a lényeg a kommunikáción van. (Sok hasznos tanács van ezzel kapcsolatban is az Öt év öt nyelv blogon.)
Az Incheon reptér indulási oldalán még vidáman fényképeztem a műjégpályát. Akkor még nem tudtam, hogy nem utazhatok Shanghaiba



Igazán barátságos ez a repülőtér
Szóval metróra szálltam és visszatértem a hotelbe. Kicsit csodálkoztak, mert előző este szóltam, hogy 3 napra elutazok és kértem, hogy valamelyik nap takarítsanak ki, de a vendégek már csak ilyenek, össze-vissza mászkálnak. Sajnos kardot nem találtam, de azért egy ideig otthon nyalogattam a sebeimet. Átsegített a nehézségen az is, hogy váltottam pár szót az otthoni kollégákkal, akik elmesélték az irodai történéseket. (Akkor kicsit aggasztott, hogy nélkülem is működik a hivatal...)

Tehát... összeszedtem magam, és elindultam sétálni. Eredetileg vacsorázni akartam menni, de a korábban már fotózott pékségnél vettem egy szendvicsfélét és azzal jól is laktam. Az árus nem azt adta, hiába kértem, csak azt nem tudom, miért. Vagy nem volt friss, vagy valami olyan volt benne, ami szerinte nekem nem való, ez nem derül már ki. Végül megvettem, amit ajánlott. 1000 W volt az ára, és elég is volt vacsorára.
Aztán sokat sétáltam, olyan helyeken is jártam, ahol korábban még nem. Szeretem a kis sikátorokat, mert fogalmam sincs, hová visznek. Viszont hat nap tapasztalattal a birtokomban már bárhonnan visszataláltam gyalog a szállásra. (S most eszembe jutott az első nap szerencsétlenkedése, ami ma már hihetetlennek tűnik.)
Ezen az estén rábukkantam olyan dolgokra, amik felvidították a lekemet. Insa-dongban (인사동) jártam, sok képet készítettem.  Elnézést kérek a képek minőségért e helyen is. Nem vagyok jó fotós, nem is szeretek fényképezni, elvonja a figyelmemet a technika kezelése, a végén meg soha nem azt látom, amit látni szeretnék, de egyedül voltam és senkire nem hagyhattam ezt a munkát.
Ecsetek, papírok, igazi kincsesbánya



A tulajdonos szépen beállt a fotózáshoz
A legszebb férfitáska, amit ebben a műfajban láttam. Finom lenvászon, finom színek



Hagyományos anyagok, kissé tradícionális formák... és én

Egy jópofa üzlet, kívül-belül egy stílusra hangolva, illik az árukészlethez



A felvett videó pláne pocsék minőség... sötét is volt, ügyetlen is vagyok. Igyekszem megfogadni a Facebookon kapott privát kritikát, amivel maximálisan egyetértek, de  tanulásra egyelőre nem volt sok időm.  A legközelebbi utamra megtanulom ezt is. Csak megmutatom a zenét, ki tudja, egy jövendő sztár kezdeti próbálkozásai vannak a felvételen. Először angolul énekelt, azt nem vettem fel, de a végén saját számokat adott elő, legalábbis így értettem a  koreai bevezetőjéből. A nyelvtanulók hallgassák végig, mert a végén próza is van, a közönség ugyanis nemcsak tapsolt, hanem együttműködött a zenésszel.
A videót nem tudtam egyelőre feltölteni ide, de aki nagyon kíváncsi, a Facebook oldalamon megnézheti.